James Gunn kapta meg a nemes, egyben rendkívül nehéz feladatot, hogy új életet leheljen a DC filmes univerzumába, és mint első építőkocka, nem is funkcionál rosszul a Superman. Önálló alkotásként viszont jóindulattal is csak közepes.
Míg a Marvel (a Disney ellenőrzésével) széltében-hosszában uralta a 2010-es évek közönségfilm-gyártását, a DC (a Warner ernyőjétől védve) ezen időszak alatt végig szenvedett, mígnem
félhivatalosan ki is mondták, hogy megbukott a projekt, mindent új alapokra kell helyezni.
A bukással kapcsolatban sokféle narratíva létezik, és a rajongói hozzáállások sokszínűségét mutatja, hogy a megkurtított szerzői szabadság és a túl nagy alkotói kontroll nagyjából egyenlő gyakorisággal tűnik fel a vélemények között.
Mindezek alapján nem véletlen, hogy a kényszerszünet után az a James Gunn vette át az univerzumépítés stafétáját, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy egyedi ízzel, de egy franchise belső logikájának megfelelően indítsa újra a projektet. Gunn ideáltipikus műfaji filmes: az életéről szóló összes írás kiemeli, hogy kamaszként is a fantasztikus zsánerek, illetve a horror vonzották, majd rendezőként utóbbi műfajjal rajtolt a Slither képében. Azt követte a Szuper erősen ironikus műfaji játéka, nem sokkal később pedig A galaxis őrzői, ami végképp a szuperhős műfaj élvonalába repítette az alkotót. És nem véletlenül:
az addigra már bőven szilárdulni látszó Marvel-stílust termékenyen oldotta Gunn fárasztó nagybácsihumora.
A DC kötelékében aztán jött az Öngyilkos osztag második része és a Békeharcos, a direktor tehát inkább a szuperhősös B-vonallal, a kevésbé ismert karakterekkel babrált, és az előbb említett humor illeszkedett is az alulnézeti megközelítéshez. Nagy kérdés volt viszont, hogy a képregénykarakterek non plus ultrájához hogyan nyúl majd Gunn, de épp úgy tette, ahogy a rajongók várták: Zack Snyder (újranézve szinte elviselhetetlen) Acélembere után bohókás, kedvesen naiv hős lesz a jussunk.
A film expozíciójából kiderül, hogy Superman (David Corenswet) már rég a Földön él, sőt, túl is van első bukásán.
Lex Luthor (Nicholas Hoult) cége egyre nagyobb veszélyt jelent rá, hiszen a milliárdos politikai machinációkkal engedélyt szerzett arra, hogy likvidálja a hőst. Superman tehát többszörös szorításban van: meg kellene akadályoznia egy háborút, tisztáznia kell származását és céljait, meg persze helyrehoznia a kapcsolatát Lois Lane-nel (Rachel Brosnahan). Önmagában azt is nagyon nehéz meghatározni, hogy mi ennek a filmnek a pontos státusza. Hiszen egyrészről egy újonnan induló univerzum első darabjáról van szó, másrészt viszont nem egy klasszikus előzménytörténettel van dolgunk, hiszen Gunn már egy olyan világba dob be, amelyben Superman már ismert, sőt Loisszal való kapcsolata is elkezdődött. Ennélfogva a szuperhősfilmek több klasszikus dilemmája – rejtőzködés, szerepjátszás, kettős identitás – teljesen kimarad Gunn rendezéséből. Minden bizonnyal azért születhetett meg ez a döntés, mert
a Superman-eredetsztori már rendkívül mélyen van a kollektív tudatban,
azok is ismerik, akik egyetlen képregényt sem olvastak és a filmeket sem látták, ráadásul az előző film óta mindössze 12 év telt el, ami a történetek reciklálása szempontjából nagyon rövid idő. Ráadásul Superman az elmúlt évtizedekben már közel sem csak a klasszikus feldolgozásokat jelentette, hanem olyan sorozatokat is, mint például a Smallville vagy a Superman és Lois, amik a karakter egy-egy (elsősorban magánéleti) aspektusát domborították ki. A rendező tehát meghozta azt az egyébként üdvözlendő döntést, hogy nem próbálta újramesélni az ezerszer látott és hallott történetet, hanem Supermannel mint mítosszal kívánt foglalkozni.
Ebből fakad az is, hogy ez már egy olyan világ, ahol Superman nemcsak ismert, hanem rögtön kritizált fenomén. Gunn tehát elegánsan átugorja a szuperhősmítoszok „naiv” korszakát, és rögtön abba a szakaszba dobja be a nézőt, amikor már szóba kerül a hős felelőssége, és hogy a sok jó mellett milyen negatív hatásai vannak a jelenlétének.
Sok szempontból furcsa öszvér tehát ez a film, a rendező mégis ügyesen lavíroz az elvárások között.
A mozi legjobb jelenete például Lois és Clark első beszélgetése, ami egyszerre interjú és párkapcsolati veszekedés. Gunn remekül mutatja be a szerepek konfliktusát, és azt, hogy ebben a keretrendszerben még az őszintén kimondott szavak is hamisan csengenek. A 2025-ös Superman pont olyan bájosan esetlen a barátnője környezetében, mint ahogy egyébként is rácsodálkozik a világra. Snyder tépelődő tinédzsere helyett most egy mindenkiben a jót látó, optimista karaktert kapunk, aki egyetlen embert sem képes hátrahagyni. Clark Kent az egész filmben úgy viselkedik, mint aki egyszerűen nem érti, miért nem tudunk békében egymás mellett élni, de persze pont ez a gyermeki rácsodálkozás mutatja meg bizonyos konfliktusok irracionalitását. James Gunn néhány nappal a bemutató előtt arról beszélt, hogy
Supermané azért nagyon autentikusan amerikai história, mert egy bevándorlóról szól, aki megpróbál helytállni az új világban.
Ebből már számítani lehetett arra, hogy lesznek aktuálpolitikai kiszólásai a filmnek, és ez így is van, a történetben ábrázolt háborús helyzet az izraeli-palesztin, de az ábrázolt szláv diktátor miatt akár az orosz-ukrán helyzetet is eszünkbe juttathatja. Persze a Superman nem szolgál világpolitikai megfejtésekkel, de viszonylag zökkenőmentesen integrálja a történetbe ezeket a szálakat.
Végül aztán nem meglepő módon arra a következtetésre jutunk, hogy cselekedeteink és döntéseink határoznak meg minket, nem az, hogy honnan származunk. Itt már a műfaj klasszikus hangszerein játszunk: a főhős egyik legfontosabb konfliktusa abból fakad, hogy megkérdőjelezi saját származását és a bejárt útját. A filmet látva úgy tűnik, mintha Gunn amolyan letudandó kötelező körnek tekintette volna ezt a szálat: Clark Kent magánélete jelzés szintjén van jelen csupán, és e tekintetben még annyi frissességet sem tapasztalhatunk, mint általánosságban a filmben. Két szék között huppan a földre az új Superman, mert
sem a műfajt komolyan vevő rajongókat nem szolgálja ki igazán, sem azokat, akik igazán önfeledt hülyéskedésre vártak.
Gunn persze injektálja a sztoriba – és most jön a szentségtörés – a sokszor nagyon tipikusan marveles humorát, de ez idővel fárasztó tud lenni, amikor pedig komolykodik a film, akkor nagyon látványosan bukik el.
Még akkor is igaz mindez, ha szórakoztató produktumként bőven vannak előnyei az új DC-filmnek. Jó a CGI (ez közel sem annyira egyértelmű még nagy stúdiófilmeknél sem, mint elsőre tűnik), ritmusos a zene és a színészek sem vallanak szégyent.
David Corenswet a negatív hangok ellenére teljesen korrekt alakítást hoz Supermanként,
Nathan Fillion és a haja rendkívül szórakoztató, valamint tökéletes castingdöntés volt Lois Lane-ként Rachel Brosnahan. Amy Adamset az egyik legjobb kortárs hollywoodi színésznőnek tartom, de teljes félrecasting volt Zack Snyder részéről őt választani erre a karakterre. Brosnahan viszont hozza azt a játékos, gyermeki, közben mégis karakánul intelligens attitűdöt, amit egy Lois Lane-től várunk. Eltékozolja viszont a film Nicholas Houltot, aki a Nagy Katalin – A kezdetek (The Great) óta bizonyítottan remek komikus, és remek Lex Luthor lehetett volna, de egy rendkívül üres figurát kapott, aki annak ellenére áll totálisan távol a valóságtól, hogy szinte adta volna magát, hogy jobban megidézze a Szilícium-völgyet.
Persze ahogy a cikk elején jeleztem, ez a film csak részben önálló mű, és nagyon úgy tűnik, hogy Gunn producerként jobb munkát végez, mint rendezőként. A jövő évi Supergirlt a többek között az Én, Tonyát jegyző Craig Gillespie rendezi, de még a virtigli szerzői filmes Luca Guadagnino is szóba került egy jövőbeni DC-film kapcsán. Arra tehát bőven van esély, hogy a DC univerzuma működik majd, most viszont nem az a dolgunk, hogy spekuláljunk a jövőről – önmagában kell értékelnünk a Supermant, mely innen nézve legjobb indulattal is csak félsiker.
Superman, 2025. Írta és rendezte: James Gunn. Szereplők: David Corenswet, Rachel Brosnahan, Nicholas Hoult, Edi Gathegi, Anthony Carrigan, Nathan Fillion, Isabel Merced. Forgalmazza: InterCom
A Superman a Magyar Filmadatbázison.
